Vajon mindenkinek való az önismeret?

Robert G. Smith így írja le:

“Egyetlen módon gyógyíthatod meg az Életed. Ha magadba merülsz és önmagadat gyógyítod meg. Békét kötsz magadban minden múltbeli eseménnyel, traumával, félelemmel, bánattal. Az Életed benned zajlik. És ennek a legfélelmetesebb része, hogy Neked kell önmagadba nézned, nem teheti meg más helyetted.”

Eddigi életemben minden egyes alkalommal, amikor kiadtam a kezemből az irányítást, az valamilyen igazi kihívást, nehézséget hozott. Semmiképp nem számolhatok be elégedettségről.

Fiatalkoromban, amikor ezzel még nem voltam tisztában, viszonylag könnyen kerültem ilyen helyzetbe, hiszen azt hittem, vannak dolgok, melyek nem az én fennhatóságom alá tartoznak. Így történhetett meg, hogy amikor egy komoly műtétre került sor az életemben, az orvos egyénileg úgy döntött, kiszed egy egyébként egészséges szervet is, mondván, ha véletlen valamikor az életem során megbetegedne, akkor ne kelljen ugyanezen a helyen mégegyszer felnyitni….

Az, hogy ennek lesz-e következménye, vagy sem, hiányozni fog vagy sem, hoz-e az életembe változást vagy sem, azt senki sem tudta. Egyszerű, fizikai szempontokat figyelembe vevő külső nézőpont volt a döntés alapja.

Hogy mit is jelent az önismeret Nekem?

Egy olyan életet, ahol nap, mint nap elgondolkodom azon, milyen napom volt, mi történt velem, mi az, ami feltöltött, mi az, ami megdolgozta az elmém, hogy jelzett a fizikai testem mindezek mellett, s hogy kapcsolódik mindez össze…

Rengeteg tanulás, ismerkedés, utánajárás, mégtöbb gondolkodás, elmélyülés, a folyamatok megemésztése, újragondolás, áthangolódás és új választások.

Életforma.

Talán olyan mint a lélegzet. Szükséges és kihagyhatatlan különben vége, vagy el sem kezdődik a saját életem. Különben más élete fog tölteni, más drámája, traumája, vagy épp boldogsága lesz az életem legnagyobb témája.

Ismerős?

Ismerős az, hogy csak panaszkodsz másnak magadról, vagy másokról? Hogy bele vagy ragadva a saját történetedbe, fájdalmadba, betegségedbe, élethelyzetedbe, de nem változtatsz semmit, csak panaszkodsz..

Vagy a társad, szomszédod, barátod teszi mindezt, s te türelmesen hallgatod. Miközben szenvedsz tőle, de nem teszel semmit, mert félsz. Félsz, hogy elveszted, megbántod, vagy azt gondolod, oh mit tudnék én ehhez szólni..

Vagy szólsz, okoskodsz, azt hiszed jó tanácsokkal láthatod el, és magadban mérgelődsz amiért nem fogadja meg..

Mennyi bosszúsággal, fájdalommal, szomorúságal járhat az, amikor nem a saját életeden elmélkedsz. Amikor nem a saját életed mellett köteleződsz el.  S amíg ezt igazán nem ismered fel, addig egy körforgásban vagy, hívhatnám egy csapdának is, mely az életeden kívűl zajlódik, miközben abban az illúzióban élsz, hogy mindez az életed.

Sokan az önismeretet, az alternatív módszereket önigazolásra vagy megtagadásra használják, de ez nem helyes. A fenti történet alapján például gondolhatnátok, hogy nem fordulok orvoshoz, ha valami bajom van, hogy nem kérek segítséget, hisz mindent meg tudhat oldani az, aki az önismeret útját látja.

Ez nem így van.

A külső nézőpontok nagyon is fontosak, teljessé tesznek. Megőrzik a nyitottságot, a tanulási hajlamot, az alázatot és tiszteletet az élet minden irányába. Elfogadóvá tesznek.

Egyetlen egy dolog nem változik, ez a felelősségtudat. Hogy mindezek a hatások befogadása mellett a felelősség az életem és az abban meghozott döntések felett az Enyém. Senki másé.

Így, ha most kerülnék arra kórházi ágyra, valószínűleg a legjobb tudásom szerint átjárnám a lehetőségeim, s amikről nem tudok, később nem okolom magam érte. És mást sem. Legfeljebb tovább és tovább tanulok magamról és az életemről.

Tehát a kérdésre, hogy mindenkinek való-e az önismeret, a mai tudásom szerint így válaszolnék: Nem.

Azoknak való, akik felébredtek abból az álomból, amit a befelé figyelés éber állapotán kívűl éltek, és hajlandóvá válnak teljes felelősséget vállalni az életük felett.

S, hogy ez mennyire bonyolult?

Mint a lélegzés. Lehet jól, és mégjobban, és tudatosan nagyszerűen végezni.