Egy kamasz feljegyzései: Miért hazudunk?

“Nemrég részem volt egy nagyon érdekes beszélgetésben. Anya feltette azt a kérdést, hogy vajon mi lehet az oka a hazugságnak. Én erre jutottam:

Először gyermekként a szüleimmel szemben találkoztam azzal az érzéssel, hogy nagyon szeretnék megfelelni nekik, hiszen szeretem őket, felnézek rájuk. Ez persze nem mindig sikerül. Ilyenkor pedig vagy vállalom ezért a felelősséget, vagy próbálom menteni a menthetőt, hátha megúszhatom a rosszalló tekintetet, esetleg a veszekedést. Ennek az az oka, hogy nem szeretnék csalódást okozni. Szeretnék megfelelni. Ez ebben a korban egyre nehezebb lesz, hiszen sokszor kerülök szembe a szüleim akaratával, én pedig nem szeretném, hogy elítéljenek, így arra a döntésre jutok, hogy elhallgatok dolgokat vagy kiszínezem a valóságot.

Kiszínezni a valóságot azért is érdekes, mert jobban felfigyelnek rám, ha érdekesebbnek tűnök. Könnyebb figyelmet, együttérzést, vagy épp dicséretet szerezni, ha kicsit dúsítom a történteket. És ettől nekem is sokkal könnyebb.

Megfigyeltem, hogy alkalmanként a  vágyaim is könnyebb kifejezni, ha úgy mesélem el, mintha megtörtént volna. Elképzelem és olyan jól beágyazódik az életembe. Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy ne úgy beszéljek róla, mintha megtörtént volna.

Akkor is sokat füllentettem, amikor nem tudtam felvállalni a döntéseim. Néha könnyebb útnak tűnt elhallgatni a dolgokat. Persze rövid idő alatt roskadoztam a beszorult terhek súlya alatt. És persze a szüleim látták rajtam. Kérdeztek, és én nem mertem válaszolni, hisz azt sem tudtam, hol kezdjem. Emlékszem volt olyan, amikor apa vagy anya belekérdezett a közepébe. Na, ezek jó eséllyel sírással végződtek. Hihetetlen, hogy mindent tudnak. És annyira hálás voltam érte, mikor néha, ha csak egy kis ideig is, úgy tettek, mintha nem tudnának semmit. Időt kaptam, hogy felkészüljek arra, hogy beszéljek magamról, ugyanakkor biztonságos is volt, mert a tudat, hogy figyelnek rám, éreztette, hogy nem vagyok egyedül.

Ezt a nehéz időszakot átvészelve azonban, ha szerencsénk van, megtapasztalhatjuk, hogy a szüleink azok az emberek, akik szeretnek minket minden hibánkkal együtt, és hogy igenis felvállalhatjuk azt, akik vagyunk. Így a felnőtt korba lépve már talán könnyebb szembenézni azzal, amikor válaszút elé állunk: vajon nem fogok-e azzal én, vagy a kapcsolat sérülni, ha nyílt lapokkal játszom?

Sokszor nehéz mindent őszintén megbeszélni, sőt, ijesztő is egyben. De megéri-e vajon egyre több hazugság alá temetkeznünk? Nehéz mindig felvállalni a döntéseinket, véleményünket, de végül ez lesz minden, bizalommal teljes kapcsolatnak az alapja. Még a saját magammal való kapcsolatnak is.”

 

(Ez az írás, sok gyerkőccel való megérintő beszélgetés lerövidített kivonata. Nagyon tanulságos, hogy mennyi gyerkőc küzd óriási megfelelési kényszerrel. A szülők akkor válnak nagyon jó segítőtárssá, ha ők is közel tudnak kerülni saját gyermekkoruk emlékképeihez, és felismerik mindazt, amire nekik is szükségük lett volna ahhoz, hogy boldogok legyenek, illetve ha boldogok voltak, akkor őrzik ezeket az emlékeket és igyekeznek megvalósítani a gyermekük életében is, alkalmazkodva ehhez a mostani világhoz. Sok jó könyv segíthet ebben, és még többet adhat a befelé figyelés, az együttérzés és a szeretet.)